Játék emléke - Tikos Sári és Simor Ottó

A könyv bevezetőjében az alábbiakat olvashatjuk. “A minap eszembe ötlött, hogy föltétlenül meg kell kérdeznem valamit édesapámtól."

,,Amint legördül a függöny, vagy kialszanak a fények, a színész játéka már csak emlék. Közeli emlék ugyan, de többé mégsem látható; eltünik a kép, a hang, a gesztus; a mű, amit az emberi testtel, mint egyetlen eszközével létrehoz a színművész, elillan. A HATÁSA PERSZE NEM... A JÁTÉK EMLÉKE MEGMARAD."

A napokban jelent meg könyv Tikos Sáriról és Simor Ottóról. R.Simor Katalin szüleiről szóló visszaemlékezését sok korabeli fotóval a Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft jelentette meg. Az egyfajta családregény bepillantást nyújt a város művészéletét meghatározó házaspár életébe. Anyaként, apaként emberként is megjelenhet Tikos Sári és Simor Ottó azok előtt, akik beszerzik e a könyvet.

A szerző így vall a könyv születéséről: Tikos Sári és Simor Ottó élete, pályája házaspárként, de szuverén művészegyéniségként is összeforrt Debrecennel és a Csokonai Színházzal. A függöny azonban már képletesen is legördült. Hogy az élmény mégse illanjon el végleg, közreadom azt a sok-sok képet, dokumentumot, emléket, amelyet a fiókok és a memóriám őriznek. Dacolva az elmúlással megpróbálom megragadni a pillanat művészetét. Mint a gyermeküknek, ez a dolgom: továbbadni lényüket és lényegüket nem csak az unokáknak, hanem az utókornak általában. Így talán a játék emléke – kézbe foghatóan is – megmarad.A könyv bevezetőjében az alábbiakat olvashatjuk. “A minap eszembe ötlött, hogy föltétlenül meg kell kérdeznem valamit édesapámtól. Beletelt egy-két másodpercbe, amíg rádöbbentem, erre már nincs lehetőségem. A fel nem tett kérdések most már örökre megválaszolatlanok maradnak. Tudtam pedig. Készültem. Készültem, mert édesanyám elvesztésekor okultam valamelyest. Megértettem, hogy nincs időm. Hogy minden perc számít. Hogy a kérdéseimet fel kell tennem akkor, amikor megfogalmazódnak bennem. Hogy nem odázhatom el. Mert egyszer csak válasz nélkül maradok. Miért, hogy mégis annyi kérdésem maradt? Sokan vagyunk, érzünk így. Talán az a feladatunk, hogy a válaszokat magunk találjuk meg, magunk fejtsük meg a titkokat, s magunk alkossuk újra a történetet, a szüleink, s ez által a saját magunk történetét. Ebben a könyvben erre teszek kísérletet. Szerencsére nem vagyok egyedül. Barátok segítenek. És persze segít apám és anyám is. Apa hihetetlenül precízen dokumentálta az életét. Egyetlen fecnit sem dobott el. Színpadi fényképeiből albumokat szerkesztett, leveleit, kritikáit, saját cikkeit gondosan megőrizte. Sőt, a nagyanyám, nagyapám tárgyi emlékeit is elrakosgatta. Gyerekkori hajfürtjeimet selyempapírba csomagolta, premier ajándékait, a gratulációkat, a kitüntetéseket dobozokba gyűjtögette. Nem tudom, sikerül-e valaha rendszerezni ezt a sokféle holmit. Anyám után alig maradt valami. Szerette a szép tárgyakat, esztétikai érzéke, ízlése magasan az átlag fölött állt, mégsem ragaszkodott igazán soha semmihez. Alig találtam egy megfelelő fényképet, amikor Ablonczy László, a Film Színház Muzsika című lapban a nekrológját írta. Őt tehát a megfoghatatlanból kell újraalkotnom. A mosolyából, a mozdulataiból. Néhány jellegzetes hangsúlyából. Némileg segít, ha a tükörbe nézek. Az emlékek újragondolása közben óhatatlanul felidéződnek események és arcok, így hát anélkül, hogy előre elterveztem volna, megemlékezek másokról is, akik már nincsenek közöttünk, de életük szorosan fonódott a szüleiméhez. Egy ünnepelt, sikerektől s olykor konfliktusoktól zajos s egy szerényebb, de belső tartással, tartalékokkal tele pálya képét próbálom megragadni. Persze a művészet csak ürügy. A fontos, hogy tovább éljenek ezeken a lapokon. Nemcsak a gyerekük, a rajongójuk is voltam. Elbűvöltek, elvarázsoltak a színpadon. Miközben sokan sokféleképpen méltatják őket, megelevenednek az én gyerekkori élményeim is. Ez a könyv tehát rólam is szól. Hiszen „ha mozdulok, ők ölelik egymást.”