Perlrott-Csaba Vilmos - A magyar festészet mesterei

Tény, hogy reménytelenebb szerelemmel még soha piától ideál felé senki nem vonzódott, mint Perlrott-Csabában a magyar rög Matlsse és benne a francia szellem után" - írta Kállai Ernõ Perlrott Csaba Vilmosról 1925-ben megjelent Új magyarpiktúra (1900-1925) címû kötetében. Kállainak igaza volt, Matisse és a francia festészet Perlrott számára sokáig - bár nem kizárólagos jelleggel -a legfõbb ideált jelentette, amelyre tekintetét függesztve dolgozott. Kállainak ugyanakkor mégsem volt igaza, mert ez a szerelem nem volt reménytelen, s megmaradva ennél a képnél, elmondható, hogy beteljesedett vonzalom volt. Henri Matisse és a francia festészet szelleme adott elõször formát Perlrott túláradó festõi érzékiségének, mintegy megzabolázva annak gesztusait. Az eredmény egy rendkívül izgalmas, egyszerre kirobbanó és visszafogott festészeti modor lett, amely ráadásul egy nyughatatlan kutató elme kíváncsiságával párosult. A pictordoctus (tudós festõ) formulát elméletíró festõkre szoktuk alkalmazni, Perlrott azonban a gyakorlatban, kompozícióról kompozícióra gondolta át, értette meg és alkalmazta az éppen példának tekintett elõdök képi nyelvét, soha nem titkolva, hogy kivel folytat „párbeszédet", legyen az Matisse, El Greco, Paul Cézanne vagy Llonel Feininger. A racionálisan szervezett kép egész iránti igény vezette el Cézanne-hoz, és a kubizmushoz (amint ezt Kállai Ernõ is hangsúlyozza), majd tovább, az École de Paris két világháború közötti szakaszának festõihez. Perlrott a legjobb értelemben véve mesterségnek is tekintette a festészetet, a konkrét cél mindig az egyedi, éppen a festõállványon lévõ kép lehetõ legjobb, legteljesebb megvalósítása volt.