Kandinszkij

Nem is olyan régen még úgy tûnt, hogy a 20. század Kandinszkijjal kezdõdött, és vele is ért véget. Függetlenül attól, hogy milyen gyakran említik a nevét rajongói az új és divatos értelmezésekben, a mûvész immár a történelem része, és valószínûleg inkább a múlthoz és a jövõhöz, mint a jelenhez tartozik.Mi több, Kandinszkij mûvészete nem tükrözi (vagy ha szabad így fogalmazni, mûvészete nem viseli magán) más orosz mesterek fátumát. Jóval azelõtt távozott Oroszországból, hogy a félhivatalos esztétika hátat fordított a modernista mûvészetnek. Õ választotta meg, hol akar élni és hogyan fog dolgozni. Nem kellett megküzdenie a sorssal, sem megalkudnia vele. Ahogy Borisz Paszternák mondta, Kandinszkijnak csak „önmagával kellett megküzdenie”. Nem érintette és nem tette tönkre az életét az üldöztetés, amelytõl Oroszországban a „balos” mûvészek szenvedtek. így viszont nem is díszítette a fejét sem töviskoszorú, sem a mártírok glóriája, mint azokét a híres avantgárd mûvészekét, akik otthon maradtak. Reputációját nem a mostoha sorsnak - csakis a mûvészetének köszönhette.Értette és nagyra becsülte a múlt kultúráját; nem foglalkozott a bálványok ledöntésével. Teljes mértékben lekötötte az új megalkotása. Nem érzett vágyat sem a képrombolásra, sem a botrányos viselkedés keltette hírnévre. Azt semmiképpen nem állíthatjuk róla, hogy hiányzott belõle a bátorság, de bátorsága értelemmel párosult - udvarias bátorság volt, amely a legmagasabb minõségû mûvészettel érvelt.