Botticelli

Botticelli mindig is elõkelõ helyet foglalt el az itáliai reneszánsz mûvészei között, ugyanakkor a mûértõk sokáig nem tulajdonítottak kiemelkedõ jelentõséget életmûvének. A kortársak már életében nagy tisztelettel beszéltek a mûvészrõl és mûveirõl, anélkül hogy kiemelték volna tehetségét a többi mesterhez hasonlítva. Ugyanez mondható el a korszak irodalmi forrásmunkáiról is. Késõbb mûvészetének varázsa egyre inkább halványulni látszik. Még a XIX. században is, amikor a régi olasz mesterek iránti érdeklõdés fokozatosan újra élénkülni kezdett, a mûértõ közönség inkább Perugino fanatikus vallásossága és szigorú ábrázolásmódja, semmint Botticelli mûvei iránt lelkesedett. A reneszánsz mûvészet lelkes csodálója, Jacob Burckhardt sem sorolta vissza a firenzei kortársak által megelõlegezett helyre Botticellit, és Cicerone címû mûvében mûvészi erényei helyett sokkal inkább gyengeségeit domborította ki:„Botticelli nem tudott felérni saját ambícióihoz. Az életet és az érzelmeket szerette lendületes mozdulattal felvázolni, és gyakran ügyefogyott sietséggel dolgozott. A szépség-ideál, melynek elérésére vágyott, belemerevedett egy visszatérõ, messzirõl felismerhetõ arctípus ábrázolásába, amelyet itt-ott igen bájosan, ám sok helyütt inkább egyfajta darabossággal fest meg, anélkül hogy életet lehelne bele”.Az itáliai festészet történetérõl szóló munkájában G. B. Cavalcaselle még ennél is leereszkedõbb hangnemben beszél Botticellirõl, akit messze földije, Domenico Ghirlandaio mögé rangsorol. Morelli szigorú kritikája hasonlóan igaztalanul marasztalja el Botticellit.Elsõként az angol festõk fordultak kitüntetett figyelemmel Botticelli munkássága felé. Miután a preraffaeliták - különösen Dante Gabriel Rossetti és Burne Jones - valóságos Botticelli-kultuszt honosítottak meg, a festõ tekintélye látványosan nõni kezdett, és századunkban számtalan népszerûsítõ monográfia és jó néhány alapvetõ tudományos munka született életmûvérõl. Mára Botticelli képei a mûkincspiac legértékesebb mûalkotásai közé tartoznak.